Haushofer A fal

1. Auflage 2019
ISBN: 978-963-405-991-2
Verlag: Európa Könyvkiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 328 Seiten

Egy harmincas éveiben járó no az Alpokban arra ébred, hogy láthatatlan fal szigeteli el a külvilágtól. A területrol nincs kiút, és kintrol sem keresi senki, mivel odaát minden kové vált. Ezentúl egy kutya, egy tehén és egy macska társaságában kell szembenéznie az újfajta élet kihívásaival.

'Azt a not, aki egykor voltam, még mielott a fal beépült az életembe, már nem ismerném föl. De az a no is idegen, aki május tizedikén a naptárba följegyezte, hogy aznap leltár. Jól tette, hogy jegyzeteket készített, hogy az emlékezetemben újra életre tudjam ot kelteni. Jut eszembe, a nevemet se írtam még le. Már majdnem elfelejtettem, de jobb is így. Nincs senki, aki a nevemen szólítana, akkor meg minek?'

Marlen Haushofer osztrák íróno (1920-1970). Már harmincéves korában elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat, majd az Osztrák Állami Nagydíjat is. Írói stílusa és látásmódja nagy hatással volt a huszadik századi irodalomra. A fal alapján néhány éve a természet erejét és a belso magányt döbbenetes erovel ábrázoló - Magyarországon is vetített - film készült. A Nobel-díjas Elfriede Jelinek Haushofernek ajánlotta egyik muvét. A szintén Nobel-díjas Doris Lessing szerint kevés lebilincselo regényrol állítható ennyire biztosan, hogy kizárólag no tollából származhat: 'A fal a Robinson Crusoe noi változata. Arról a heroikus szeretetrol szól, amivel a mindennapok csekélységei felé fordulunk, amikor minden megsemmisülni készül körülöttünk.'

Haushofer sikerkönyvét méltatói a civilizáció kritikájaként, a mágikus realizmus és a belso fogság ábrázolásának egyik csúcsteljesítményeként emlegetik. Disztópikus regénye nem a szabadulás keresésérol, hanem a túlélés lehetoségeirol szól. Arról, hogy mennyi mindent képes szeretni az ember, ha már semmije, még neve sem maradt.

Autoren/Hrsg.

Haushofer, Marlen

Leseproben

Ma, november ötödikén, nekilátok a beszámolómnak. Mindent leírok, olyan pontosan, amennyire csak telik tolem. De még abban se vagyok biztos, hogy ma valóban november ötödike van. A tél folyamán bizonyos napok egyszeruen kiestek. Azt se tudom, ma milyen nap van. Bár szerintem ez nem is lényeges. Pár szavas naptári bejegyzésekre hagyatkozhatok csak, mivel nem számítottam arra, hogy beszámolót fogok írni és attól tartok, hogy papíron nem fogom tudni úgy visszaadni az emlékeimet, mint ahogyan megéltem azokat. Bár a teljesség egy beszámolónak amúgy is fogyatékossága. Nem azért írok, mert örömömet lelem benne. Egyszeruen úgy alakult, hogy muszáj írnom, ha nem akarok megbolondulni. Hiszen nincs senki, aki helyettem gondolkodna, rólam gondoskodna. Teljesen egyedül vagyok és meg kell próbálnom túlélni a hoszszú, sötét, téli hónapokat. Nem számítok rá, hogy valaha is megtalálják ezt a följegyzést. E pillanatban még azt se tudom, hogy akarom-e egyáltalán, hogy megtalálják. Talán megtudom, ha a végére érek. Azért vállalkoztam erre a feladatra, hogy megóvjon attól, hogy a szürkületet bámuljam és eluralkodjon rajtam a félelem. Mert félek. A sarkamban lohol a félelem és nem akarom megvárni, amíg utolér és leteper. Addig fogok írni, amíg rám nem sötétedik. Ettol a szokatlan tevékenységtol azt várom, hogy elzsibbassza az agyamat és üres fejjel, kimerülten zuhanjak az ágyba. A reggelektol nem félek, csak a hosszú, félhomályos délutánoktól. Nem tudom, mennyi a pontos ido. Úgy délután három körül lehet. Valahol elhagytam az órámat, nem mintha eddig túl nagy segítségemre lett volna. Kicsike kis karóra volt, színarany, voltaképp csak egy drága játékszer, amely soha nem is akarta pontosan tudatni velem az idot. Van egy golyóstollam és három darab ceruzám. A golyóstoll majdnem kiszáradt, ceruzával pedig nem szeretek írni, mert a ceruzás írás halvány. A grafitszürke vonalkák beleolvadnak az elsárgult lapokba. De hát nincs más választásom. Régi naptárak hátlapjára, megsárgult céges levélpapírokra írok. A levélpapír Hugo Rüttlingeré, nagy gyujto volt és hipochonder. Úgy illo, hogy Hugóval kezdjem. Az o gyujtoszenvedélye és hipochondriája nélkül én most nem ülnék itt, sot talán már nem is volnék életben. Hugo az unokatestvérem, Luise férje, és gazdag. Volt egy kazángyára, abból szedte meg magát. Egészen különleges kazánok voltak, amelyeket csak Hugo gyártott. Sajnos már elfelejtettem, mitol is voltak olyan különlegesek, pedig számtalanszor elmagyarázták nekem. De hát ez nem is tartozik ide. A lényeg, hogy Hugo annyira gazdag volt, hogy muszáj volt valamilyen luxust megengednie magának. A vadászatot választotta. Ennyi erovel tarthatott volna versenylovakat vagy vehetett volna egy jachtot, de a lovaktól félt, a hajóktól meg tengeribeteg lett, ha csak rájuk nézett. Nem mintha kedvelte volna a vadászatot. Hugo pocsék lövo volt és szívbol ellenezte ártatlan vadak kilövését. Vendégül látta az üzleti partnereit, a dolog véres részét Luiséra és a vadászra bízta, o meg a nyugágyon fekve ölbe tett kézzel süttette terebélyes hasát a nappal. Olyan zaklatott életet élt és annyira kimerült volt, hogy rögtön elbóbiskolt, mihelyst üloalkalmatosság került alája. Hugo nagydarab, kövér, sötét félelmektol gyötört, minden szempontból agyonhajszolt ember volt. Én kedveltem, osztoztam vele az erdo iránti vonzalmában és szívesen idoztem a vadászházában. Nem bánta, ha a közelében vagyok, mialatt o a fotelben szunyókált. Sétálgattam az erdoben, élveztem a csöndet a város zaja után. Luise szenvedélyes vadász volt, egy telivér vörös hajú no, majd kicsattant az egészségtol. Minden férfival kikezdett, aki az útjába került. Mivel a háztartást ki nem állhatta, szívesen vette, ha mellékesen törodöm kicsit Hugóval, kakaót fozök neki, kotyvasztom a különféle turmixait. Hugo betegesen féltette az egészségét, amit nem is értettem, hiszen állandó stresszben élt és egyetlen élvezete az a kis szunyókálás volt a napon. Nyugös volt, mint egy kisgyerek és az üzleti rátermettségét leszámítva – amiben nincs okom kételkedni – félénk, mint egy nyuszi. A tökéletességre törekedett, a rend volt a mindene és mindig két fogkefével utazott. Minden használati tárgyból több volt neki egyszerre, úgy látszik, ettol érezte magát biztonságban. Amúgy muvelt volt, tapintatos és rossz kártyás. Nem emlékszem, hogy valaha is mélyenszántó eszmecseréket folytattunk volna. Hugo néha ugyan bátortalanul kísérletezett ezzel, de hamar letett róla; félénkségbol, szégyenlosségbol vagy egyszeruen, mert fárasztotta, nem tudom. Én csöppet se bántam, mert akárhogy is, de zavarba jöttünk volna. Akkoriban az atomháború és annak várható következményei voltak a nagy téma, ami miatt Hugo a vadászházban bespájzolt élelmiszerekbol és alapveto háztartási cikkekbol. Luise ezt marhaságnak tartotta, ami csak arra jó, hogy fecsegjenek róla és odavonzza a betöroket. Amiben volt is némi igazság, de Hugo ebben a kérdésben nem ismert pardont. Szinte belebetegedett, fájt a szíve meg a gyomra, míg végül Luise beadta a derekát. Bár neki igazából édes mindegy volt. Április harmincadikán Rüttlingerék meghívtak a vadászházukba. Akkor már két éve özvegy voltam, a két lányom szinte felnott, szóval szabadon rendelkeztem az idommel. Amúgy számomra nem jelentett túl sokat ez a szabadság, mert világéletemben otthon ülo fajta voltam. De Luise meghívásait csak ritkán utasítottam vissza. Szerettem a vadászházat, szerettem az erdot, szívesen vállalkoztam a háromórás autóútra. Ama bizonyos április harmincadikán is boldogan tettem eleget a meghívásnak. Úgy volt, hogy három napot maradunk és csak hármasban leszünk, rajtam kívül más vendég nem jön. A vadászház emeletes, masszív gerendákból épült villa, még ma is jó állapotban van. A földszinten tágas lakókonyha paraszti stílusban berendezve, mellette egy háló és egy kis kamra. Az emeleten, amit faveranda vesz körül, három kisebb szoba található, a vendégek számára. Ebbol a legkisebb volt mindig az enyém. A háztól mintegy ötvenlépésnyire, a patakhoz vezeto lejton egy deszkaház vagy inkább egyszobás kunyhó áll, ez volt a vadászé. Mellette, közvetlenül az útnál egy tároló, a sílécek számára, Hugo építtette. Szóval háromórás autózás után megálltunk a faluban, hogy elhozzuk a vadásztól Hugo kutyáját. Bajor véreb volt, a Hiúz névre hallgatott és bár Hugóé volt, de a vadász nevelte föl és idomította be. Érdekes módon sikerült a kutyánál elérnie, hogy Hugót tekintse a gazdájának. De Luiséról tudomást se vett, nem is engedelmeskedett neki, egyszeruen kikerülte. Engem barátságos semlegességgel kezelt, de szívesen tartózkodott a közelemben. Szép, vörösesbarna állat volt, kiváló vadászeb. Elbeszélgettünk kicsit a vadásszal és megállapodtunk, hogy másnap kimennek Luiséval és a kutyával ozeket cserkészni. Luise ozet akart loni és a vadászati tilalmat éppen május elsején oldották föl. A beszélgetés, mint ahogy ez faluhelyen szokás, kissé hosszúra nyúlt, de Luise, akit mindig untattak ezek a csevejek, kivételesen visszafogta magát, nehogy a vadász, akire most szüksége volt, meggondolja magát. Így csak délután három körül értünk a vadászházhoz. Hugo azonnal nekiállt kipakolni a kocsijából a tartalék élelmiszerkészlet újabb adagjait és becipelte a konyha melletti kamrába. Én kávét foztem a spirituszfozon, s miután meguzsonnáztunk és Hugo éppen elbóbiskolt volna, Luise hirtelen azzal állt elo, hogy menjenek le még egyszer a faluba. Ez persze színtiszta rosszindulat volt a részérol. De nagyon ügyesen adta elo, mintha Hugónak az egészsége érdekében lenne égeto szüksége a mozgásra. Fél ötre sikerült is végre rábeszélnie és Luise gyozelemittasan vonszolta magával a faluba. Tudtam, hogy a helyi fogadóban fognak kikötni. Luise szeretett a helybéli legényekkel hetyegni és eszébe se jutott, hogy a háta mögött kiröhöghetik. Leszedtem az asztalt és elakasztottam a ruhákat; amikor ezzel végeztem, kiültem a verandára, a napra. Kellemes meleg volt és az elorejelzés szerint továbbra is derus ido volt várható. A nap lemenoben ferdén tuzött a vörösfenyok fölött. A vadászház egy kis völgykatlanban áll, egy szurdok végén, meredeken emelkedo hegyek tövében. Ahogy ott üldögéltem és éreztem az arcomon a nap utolsó meleg sugarait, láttam Hiúzt hazakullogni. Nyilván nem engedelmeskedett Luisénak, aki erre büntetésbol hazazavarta. Lelki szemeimmel láttam, ahogy szidja. Hiúz odajött hozzám, szomorúan rám nézett és a fejét a térdemre fektette. Így ültünk egy ideig. Megsimogattam és vigasztaló szavakat mondtam neki, mivel tudtam, hogy Luise milyen rosszul kezeli. Ahogy a nap lebukott a fenyok mögött, kezdett huvösödni és kékes árnyak vetodtek a tisztásra. Bementem Hiúzzal a házba, begyújtottam a sparherdbe és nekiláttam rizses húst készíteni. Természetesen nem kellett volna foznöm, de éhes voltam és tudtam, hogy Hugo tisztességes meleg ételre vágyik. De a vendéglátóim még hétkor se értek haza. Számítottam is erre, gondoltam, fél kilenc elott úgyse jönnek. Így aztán megetettem a kutyát, elfogyasztottam a rizses hús rám eso részét, majd az újságokat lapozgattam, amiket Hugo hozott magával. A melegtol és a csendtol...